2014 kedvenc csajlemezei

Tíz csajlemezt próbáltam összerakni, a bőség zavarával küzdve húsz lett belőle. Valahogy úgy tűnt, hogy ez a Beyoncéval kezdődő, Taylor Swift popfordulatától uralt, Nicki Minaj-zsal záruló év tényleg a női előadók éve volt. Jöjjön itt a húsz kedvenc.

20. Cibo Matto: Hotel Valentine
A magamfajta vén taták számára nyilván megállt az idő 1995-ben. Épp ezért volt csodálatos, hogy tavaly a Luscious Jackson, idén a Cibo Matto jelentetett meg új lemezt. Olyan szép emlékek fűznek hozzájuk, hogy akármit csinálhatnak, biztosan tökéletes lesz a végeredmény. Már csak egy Elastica-lemez hiányzik a nirvánához. Merthogy a Sleater-Kinney is visszatért, lásd majd legalul.

19. FKA Twigs: LP1
Na igen, A Lemez, Aminek Minden Listán Ott A Helye, Bár Nem Pontosan Tudni, Miért. FKA Twigs debütalbuma – lássuk be – elég lagymatagra sikerült, de itt nem is a zene a lényeg. Az tény, hogy ez a nagyon karakteres lény egészen különleges jelenség, és mozgása, színpadi jelenléte, videói bőven ellensúlyozzák a nem túl izgalmas muzsikát.

18. EMA: The Future’s Void
Van ez a mostanában nagyon menő “drone folk“, amit itthon mondjuk Alba Hyseni emelt tökélyre. Erika M. Anderson nagyszerű lemeze ezt a vonalat követi: súlyos borulások, sok elektronika, nagyon nagy mondanivaló. Minden adott, hogy rettenetes giccs legyen, de mégsem az, hanem nagyon felemelő.

17. Naked Woods: Darkness
Nem tudom, hogy egyáltalán nagylemeznek lehet-e nevezni ezt a húszperces albumot, de a Darkness az egyik legjobb dolog, ami a magyar popban tavaly történt. Polyák Eszter, azaz Naked Woods finom, törékeny hálószobapopja remek arányérzékről tanúskodik: annyira bízik a hangjában, hogy nem követi el azt a hibát, hogy túlspilázza a számokat. Éppen ez a nemes egyszerűség teszi olyan jóvá ezt az albumot.

16. Kelis: Food
Ha valaki öt éve azt mondja, hogy Kelis valamelyik lemeze a kedvenceim között lesz… Az sosem volt kétséges, hogy elképesztő hangja van, de a szuperproducerek által töküresre polírozott elektro-r’n’b szexistennő imidzset mindig baromi unalmasnak tartottam. Aztán idén a TV On The Radiós Dave Sitekkel olyan gyönyörű retró-soul lemezt rakott össze, hogy leesett az állam (ilyet még Ghostface Killah csinált, az is nagyszerű lett).

15. My Brightest Diamond: This Is My Hand
My Brightest Diamond, azaz Sarah Worden nagyon tudatos és következetes dalszerző, tavalyi lemeze talán kicsit túlságosan is entellektüel, de pont ezért szeretjük. A sokféle műfajt – van itt minden, rezesbanda-fílingtől operán át diszkóig – félelemetes természetességgel gyúrja egybe, és varázsol belőlük szívhez szóló önelemzést.

14. St. Vincent: St. Vincent
Na, a másik album, ami nem maradhat ki semmilyen csajlistáról. Annie Clarkról már leírtak mindent, annyit tennék még hozzá, hogy pesti koncertjén személyesen volt alkalmam crowdsurfing közben megérinteni a, khm…, derekát, és (nem az érintés, hanem az egész koncert alapján) elmondhatom, hogy varázslatos személyiség.

13. Kate Tempest: Everybody Down
Ha van valami, amivel ki lehet kergetni a világból, a slam poetry biztosan az. Ahogy azonban Kate Tempest ezt műveli, az egészen elképesztő. Ha valaki csak pár percet néz egy-két fellépéséből, és látja, ahogy a kezdés után fél perccel már transzállapotban löki a szöveget, értheti, miről beszélek. Az ún. “költészetnek” semmi keresnivalója sincs a popzenében, kivéve, ha Kate Tempest adja elő.

12. Sia: 1000 Forms of Fear
Ha Sia semmi mást nem tett volna tavaly, mint hogy behozta 13 éves táncoslányát, Maddie Zieglert a köztudatba, már hálásak lehetnénk neki. De az az igazság, hogy Sia ennél jóval többet tett: az egész évet, a lemezhez kapcsolódó összes fellépésből, megjelenésből és promócióból egyetlen monumentális koncepciót épített, és ha ehhez hozzávesszük fantasztikus hangját, meg ezt a titanikus, szimfonikus, szentimentális r’n’b-t, nem kétséges, hogy 2014 Sia éve volt.

11. Nicole Atkins: Slow Phaser
Én nem tudom, miért felejtkezett el mindenki erről a remek poplemezről, ami lehet, hogy nem olyan jó, mint Atkins két korábbi lemeze (bár szerintem igen), de tele van cukimuki slágerekkel, öniróniával és közvetlenséggel.

10. Angélique Kidjo: Eve
Az Eve az év leginkább élettel teli lemeze, az afropop egyik csúcsa. Ki gondolta volna, hogy Kidjo húszéves karrer után még képes ilyen felszabadult lemezt készíteni. Lényegében kirobbanthatatlan volt a telefonomból, és a plafonig ugrottam, amikor – teljesen megérdemelten – Grammyt nyert.

9. Neneh Cherry: Blank Project
Neneh Cherry tulajdonképpen csak látszólag “tűnt el” kilencvenesévek-beli par excellencecsajlemezei után (csak egy kicsit, gyereket nevelni). Családi zenekarával, a Cirkusszal mindig is koncertezett, és tavalyelőtt a Thinggel kiadott egy zseniális albumot. E lemezének Four Tet volt a producere, ennek megfelőlen szépséges, elegáns elektronikus alapok fölött szárnyal Cherry jellegzetes, kicsit nyers, de mindig autentikus éneke.

8. Linda Perhacs: The Soul of All Natural Things
Ismét egy lemez, amit igazából a sztorija visz el: Linda Perhacs negyvennégy (!) év után jelentette meg második nagylemezét. Az 1970-ben megjelent Parallelograms a Devendra Banhart-féle poszthippik ikonikus szent tárgya volt, és tavaly Sufjan Stevens vette rá az eltelt emberöltő alatt fogtechnikusként dolgozó Perhacs-t, hogy készítsen új lemezt. Ez az Assisi Szent Ferenc-féle panteista izé marha idegesítő lenne, ha… ha Perhacs nem lenne zseniális dalszerző, és hangja hetvenvalahány évesen nem csengene olyan üdén és tisztán. Lenyűgöző.

7. Shovels & Rope: Swimmin’ Time
Ez nem igazi csajlemez, figyelembe véve, hogy a Showels & Rope egy férj-feleség duó, de azért kiderül, hogy itt a főnök valójában a nagyszerű Cary Ann Hearst. Ha valami nagyon fáj nekem a slam poetry mellett, akkor az a country, ám 2014 nem csak a női előadókról, hanem a műfajt teljesen felforgató “meta-countryról” szólt. A Swimmin’ Time is ebbe a sorba illeszkedik, széttorztott gitárokkal, súlyos vudu-bluesokkal, zuhogó dobokkal. Túlzásnak tűnhet, de már-már a kései Johnny Cash-lemezek magasságában járunk.

6. tUnE-yArDs: Nikki Nack
A tündérbogár dobos-ütőhangszeres-énekeslány, Merrill Garbus talán sosem fog ekkora poplemezt készíteni: azon kívül, hogy ezen van az év egyik legviccesebb száma, a Water Fountain, az egész lemez végtelenül szórakoztató. Látszik, hogy ütőhangszeres írta, kicsit talán túl is tengenek a ritmushangszerek, de ennél frissebb, üdébb, kedvesebb csajlemezt nem hozott 2014.

5. Alisa Weilerstein: Solo
Csellóval engem bármikor kilóra meg lehet venni, Alisa Weilerstein meg aztán első pillantásra talminak tűnő szexidíva-imidzse ellenére is remek előadó. De ami ebben a lemezben igazán nagyszerű, az a rendkívül kifinomult válogatás: Weilerstein egészen zseniális repertoárt állított össze, messze kerülve a nagy csellóverseny-közhelyeket, az meg külön öröm – nekünk, e kis, reményvesztett nép tagjainak -, hogy Kodály Csellószonátája is ráfért a lemezre.

4. Perfect Pussy: Say Yes to Love
A nagy riot grrrl revival hozott egy csomó közepesen jó és egy zseniális zenekart. Az Ex Hex-White Lung-Purple vonal koronaékköve, a Perfect Pussy sem az a kifejezetten csajzenekar, ám azért nehéz lenne tagadni, hogy itt minden a főhősnő körül forog. Néhány lumberszexuális bölcsészkinézetű fiatalmber eszetlen gitárgerjedést ad elő, és a széttorzult alapok fölött-között-alatt ott gomolyognak az utóbbi idők legkedvencebb frontleánya, Meredith Graves végtelenített pszichoanalitikus agymenései. Egy rakás pogózó, szétvarrt hardcore arc között egy Audrey Hepburn-ruhás komplexusgombóc: a Perfect Pussy igazi kedvenc.

3. Rutkai Bori: Sárkányjárgány / Szalóki Ági: Körforgás
Végre ez az év megadta a gyerekeinknek, amit igazán megérdemelnek. Két igazi csaj-gyereklemez, amit – szemben bármely más szabadon választott gyereklemezzel – lehet úgy hallgatni felnőtteknek is, ahogy a gyerekek általában lemezt hallgatnak: végtelenítve, százszor egymás után. Igazi felüdülés.

2. Deerhoof: La Isla Bonita
Persze, tudom, a Deerhoof még annyire sem csajzenekar, mint a Shovels & Rope vagy a Perfect Pussy, de Macuzaki Szatomi éneke miatt én valahogy teljesen elkönyveltem annak. Az Isla Bonita csodálatos meglepetés, üdítően friss, változatos és végtelenül szórakoztató, vad rokkolással, feszes funkokkal, artrockkal meg minden földi jóval.

1. Mélanie De Biasio: No Deal
Tulajdonképpen azt is el lehet fogadni, hogy ez a lemez nem az év legjobbja, de nekem akkor is ez a kedvencem. Ez a Julie London-os hang, ezek a sötét, füstös, borulós bluesok! Semmi korszerű nincs ebben a lemezben, hacsak a majdnem szélsőségig vitt minimalizmust nem vesszük annak, amitől akár unalmas is lehetne, de valójában nincs egy másodperce sem, amitől ne kezdenék azonnal befelé űrhajózni.

Kedvenc csajdal

3. Bea: Breadwinner / Lowell: Cloud 69
Két nagyon fiatalka énekesnő, az előbbi még debütlemez nélkül, igazából azon kívül, hogy valószínűleg holland, elég keveset lehet tudni róla, de kósza számai egészen nagyot ütnek. A ketyegős-butaszintis Breadwinner első hallásra nem valami nagy szám, de ahogy Bea többszólamű éneke kibomlik benne, egészen különös hangulatot áraszt. Lowell pedig az Apparatjik nevű, Coldplay- és A-ha-tagokból (!!!) álló kísérőzenekarával híresült el. És bár első lemeze a felvezető számokhoz képest óriási csalódás volt, a Cloud 69 az év legtutibb kiabálós-férfirugdosós-pszeudofeminista popdala.

2. The Dum Dum Girls: Rimbaud Eyes
Hát nem tudom, sosem voltam nagy DDG-fan, de ez a szám teljesen beakadt. Sok más produkcióval ellentétben pont a legjobb dolgokat bányászta ki a nyolcvanas évekből, ettől aztán a Rimbaud Eyes éppen úgy hangzik, mint egy Siouxsie & The Banshees-szám, de abból meg sosem volt baj.

1. Sleater-Kinney: Bury Our Friends
Nem igazán tudom leírni, milyen euforikus állapotba kerültem, amikor megtudtam, hogy ifjúkorom csajzenekarainak legjobbja, a Sleater-Kinney új lemezt ad ki. A lemezt ezzel a számmal harangozták be, és hát a legjobb dolog, ami 2014-ben történt (azóta kiderült, hogy a lemez is zseniális). A telefonomban lényegében hetekig repeatre volt állítva ez a nyers gitáros, csodálatos, menetelős refrénes, tökéletes popdal, igazi konyhában fakanálba-éneklős ereszdelahajam.

Kedvenc csajremix

David Bowie: Let’s Dance (Emika remix)
Úgy alakult, hogy Bowie valahogy ebbe a listába is belekeveredett (rajta van az év kedvenc nemcsajdalai listán is). Életművének talán legnépszerűbb, bár számomra legkevésbé kedves szerzeményéből Emika készített remixet, a szélsőségig pumpálva a Bowie-féle kúlságot, igazi lassúzós, csípődörzsölős, fenékmarkolászós downtempo-elektro masszát gyúrva belőle.