Egy kísérteti film Bevezető a Metropolis Psycho-analízisek összeállításához

A Metropolis olvasói megszokhatták, hogy egy-egy szám írásai meghatározott tematika köré szerveződnek. A szerkesztők természetesen igyekeznek az általuk relevánsnak tartott témákat minél változatosabban bemutatni. A Metropolis lapjain szó esett már kurrens és kevésbé kurrens filmelméleti irányzatokról. Egy-egy összeállítás erejéig megpróbáltuk feltérképezni a film és egyéb művészeti területek lehetséges kapcsolódási pontjait. Bemutattunk rendezőket, hol a teljesség igényével, hol csupán életművük Magyarországon kevéssé ismert szegmenseire, vagy éppen filmelméleti jelentőségükre koncentrálva. Egyvalamire azonban még nem volt példa: hogy egy összeállítás egyetlen filmet állított volna középpontba. Most ez történt: a teljes szám Alfred Hitchcock 1960-as Psychójáról szól.

Egy kísérteti film Bevezető a Metropolis Psycho-analízisek összeállításához bővebben

Az utolsó dombon Tájkép és tájábrázolás Krasznahorkai László és Tarr Béla Sátántangóiban

Kiindulópontként fogadjuk el Radnóti Sándornak azt a megállapítását, mely szerint a Sátántangó elsősorban abból a szempontból jelent fordulópontot a nyolcvanas évek magyarországi irodalmában, hogy “a regény tere újra egy […] dúsan tagolt, rétegezett, hierarchizált […] világ, nem pedig tudatállapot, vagy maga az írói műhely“.1 Első pillantásra úgy tűnhet, mintha e mondat stílustörténeti meghatározás lenne: mintha a realista regény feltámadásáról beszélne, arról a pillanatról, amikor az ábrázolás (újra) felülkerekedik a szövegen, az elbeszélés az önreflexión, a látvány a nyelven. Persze nem pontosan erről van szó, Radnóti is gondosan kerüli a realizmus kifejezést, tágabb értelemben, egyfajta nagy epika hagyományába illesztve kezeli Krasznahorkai regényét. Mindenesetre valamiféle felülkerekedésről van szó (mindenfajta értékmozzanat nélkül): a Sátántangó, az ironikus kontextusgyártás vagy az önreflexív próza, azaz az önmagát romboló epika tradícióival szakítva, de azokról meg nem feledkezve, egyfajta világot, univerzumot jelenít meg, többé-kevésbe függetlenedve a megjelenítés módját, a szövegiséget feszítő problémáktól. Ez a speciális helyzet, a regénynek az irodalomtörténeti topográfiában elfoglalt különleges pozíciója teszi lehetővé, hogy az irodalom és a film közötti összefüggéseket és elkülönüléseket kutatva Krasznahorkai és Tarr művének összevetésével levonhassunk néhány elnagyolt következtetést.

Az utolsó dombon Tájkép és tájábrázolás Krasznahorkai László és Tarr Béla Sátántangóiban bővebben

Sors és végzet Szabó István: A napfény íze

1.
Mit jelent a sorssal való találkozás? Nem feltétlenül a saját sorsra gondolok itt, a kibontakozó egyéni életút önmagunkra vonatkoztatott, kézzelfoghatóvá váló formájára, arra, ahogy – Szókratész módján – ráismerünk megjelenő, megszólaló daimónunkra. Sokkal inkább arra, ahogy a másik élete körvonalat ölt számunkra, ahogy tetteiből, mozdulataiból, gesztusaiból összeáll egy irányultság, egyfajta értelem. Ahogy az elemi, elkülönült mozzanatok egységes tapasztalattá, a másik ember létezésének tapasztalatává sűrűsödnek. Ahogy a létezésnek ebből a tapasztalatából felcsillan a másik valósága, a maga teljességében. Oly ritkán történik meg ez velünk a mindennapi életben – vagy legalábbis különleges érzékenység, hangoltság kell felismeréséhez –, még szerencse, hogy léteznek műalkotások, sajátos segédkonstrukciók, melyekben a plasztikussá tett sors felvillanhat és formát ölthet. Nem állítom, hogy minden műalkotásnak ez lenne a feladata, sőt abban is kételkedem, hogy a műalkotásoknak egyáltalán van “feladata”, csupán azt mondom, hogy számomra, illetve néhányunk számára – a fent említett érzékenység, esetleg élettapasztalat híján – a másik személyes sorsának ilyesfajta plaszticitása kizárólag műalkotásokon keresztül tapasztalható meg. Az ilyen művek közé tartozik Kertész Imre Sorstalasága, Proust gigászi regényfolyama, vagy hogy egy szűkebb területről, a filmtörténetből vegyem a példákat, ilyenek John Cassavetes vagy Forgács Péter filmjei, esetleg Erdély Miklós Álommásolatokja. Olyan művek, melyeknek valami sajátos szubjektív érvényességen kívül nem sok közük van egymáshoz.
(Előre kell bocsájtanom, Szabó István A napfény íze című filmjét nem – minden, a sorsra vonatkozó látványos és hangsúlyos utalása ellenére sem – tartom ilyen műnek. A kritikus sajátos és kényelmetlen helyzetbe került – a továbbiakban éppen arra kénytelen erőtlen kísérletet tenni, hogy e negatív állítást valamilyen módon érvekkel támassza alá. A negatív állítás mindenképp negatív érvelést von maga után; az elkövetkezők száraz és decens, helyenként óvatoskodó stilisztikai megoldásai nagyrészt e visszás helyzetnek köszönhetők.)

Sors és végzet Szabó István: A napfény íze bővebben

Vízállásjelentés Forgács Péter: A dunai exodus

Amikor 1988-ban Forgács Péter Privát Magyarország-sorozatának első része, A Bartos család elkészült, döbbenetes erővel hatott a hazai filmes gondolkodásban. Újdonság volt, tematikailag és formailag egyaránt: a teljességgel újszerű és eredeti anyagkezelés egyszerre volt az alapjául szolgáló amatőrfelvételek radikális manipulációja és a bennük rejlő lehetőségek tisztelettudó kibontása. Forgács azóta szinte monomániás elkötelezettséggel építi e sorozatot, melynek egysége – noha az építkezés, feltételezve a belőle kibontakozó világ páratlan gazdagságát, gyakorlatilag „végtelen” – már a legelső daraboktól kezdve teljes. Ám ez az egység a legkevésbé sem valamiféle monolit tömböt eredményez, sokkal inkább egy organikusan kibomló, finom hangsúly-áthelyeződésekkel tagolt, állandóan gazdagodó, önmagán belül ezer szállal, utalással, az elemek állandó egymásra vonatkoztatásával sűrű szövésű hálóvá alakuló szerkezetet. És ebből következően nem pusztán, sőt nem elsősorban egyfajta „filmes kísérletként” fontos a Privát Magyarország, nem is a filmes gondolkodásra való előbb említett hatás az igazán lényeges jellemzőjük e munkáknak – hiszen úgy tűnik, markáns formai autonómiája miatt Forgács filmes életműve tulajdonképp követhetetlen és utánozhatatlan –, hanem az a pozíció, amelyet a magyarországi kulturális-történeti tudatban elfoglalnak, és az a befolyás, amelyet erre gyakorolnak. Ha valakinek, hát Forgácsnak és munkatársainak köszönhető, hogy kézzelfoghatóvá és érzékelhetővé vált a két világháború közötti magyar társadalom jó néhány eleme, elsősorban azok a pontok, amelyek a történettudomány klasszikus eszközeivel felrajzolhatatlanok. Másrészt e munkákból oly gazdag, szintetizáló látásmód bontakozik ki, a távolságtartásnak és az empátiának oly egyedülálló ötvözete, mely mintaértékű mindenfajta történeti, antropológiai és művészi megközelítés számára.

Vízállásjelentés Forgács Péter: A dunai exodus bővebben

Ellenállás és harmónia John Cassavetes egyéniségéről

1.
Van abban valami jelképes, hogy André Bazin ugyanazon évben halt meg, mint amikor John Cassavetes elkészítette New York árnyai című filmjét. A filmkép realitásának teoretikusa (szándékosan kerülöm a realizmus kifejezést) már nem érhette meg azt a filmet, már nem tapasztalhatott semmit abból az életműből, amely mintha csak elméleti fejtegetéseinek művészi igazolása volna. Mert tulajdonképpen erről van szó, még akkor is, ha Cassavetestől – ellentétben mondjuk európai kortársaival, az új hullám rendezőivel – távol állt bármiféle teoretikus érdeklődés, feltehetően sosem olvasott Bazint, és ha olvasott is volna – a legkevésbé sem kívánt volna megfelelni bármifajta ideologikus premisszának. Mégis, mi lehet jellemzőbb filmjeire, mint az alábbi sorok, melyek több, mint fél évtizeddel a New York árnyai előtt íródtak: “A filmművészet (…) az elbeszélés realista megújhodásának titkát is fel akarja fedni, ez pedig a dolgok reális időrendjéhez való kapcsolódását, az események időtartamának olyan megragadását teszi lehetővé, melyet a klasszikus képalkotás ravaszul egy intellektuális és elvont időfogalommal helyettesít“.1 Az e klasszikus tanulmányban leírt filmművészeti formanyelv legalább annyira látszik körvonalazódni a Cassavetes-szel induló amerikai független filmben, mint mondjuk az európai új hullámban. Talán ez előbbi annyival szerencsésebb, hogy mentes az utóbbi teoretizáló felhangjaitól. Cassavetes küzdelme a befagyott, intézményesült filmes struktúrákkal, főleg Hollywooddal (akár a kialakult gyártási rendszerre, akár a kifejezésmódra gondolunk) több fronton, de semmiképpen sem az elmélet szintjén zajlott. És mégis: spontán, ösztönösségével tüntető, ugyanakkor páratlanul egységes életműve kísérteties egyezéseket mutat Bazin elképzeléseivel.

Ellenállás és harmónia John Cassavetes egyéniségéről bővebben