Egy kísérteti film Bevezető a Metropolis Psycho-analízisek összeállításához

A Metropolis olvasói megszokhatták, hogy egy-egy szám írásai meghatározott tematika köré szerveződnek. A szerkesztők természetesen igyekeznek az általuk relevánsnak tartott témákat minél változatosabban bemutatni. A Metropolis lapjain szó esett már kurrens és kevésbé kurrens filmelméleti irányzatokról. Egy-egy összeállítás erejéig megpróbáltuk feltérképezni a film és egyéb művészeti területek lehetséges kapcsolódási pontjait. Bemutattunk rendezőket, hol a teljesség igényével, hol csupán életművük Magyarországon kevéssé ismert szegmenseire, vagy éppen filmelméleti jelentőségükre koncentrálva. Egyvalamire azonban még nem volt példa: hogy egy összeállítás egyetlen filmet állított volna középpontba. Most ez történt: a teljes szám Alfred Hitchcock 1960-as Psychójáról szól.

Egy kísérteti film Bevezető a Metropolis Psycho-analízisek összeállításához bővebben

Az utolsó dombon Tájkép és tájábrázolás Krasznahorkai László és Tarr Béla Sátántangóiban

Kiindulópontként fogadjuk el Radnóti Sándornak azt a megállapítását, mely szerint a Sátántangó elsősorban abból a szempontból jelent fordulópontot a nyolcvanas évek magyarországi irodalmában, hogy “a regény tere újra egy […] dúsan tagolt, rétegezett, hierarchizált […] világ, nem pedig tudatállapot, vagy maga az írói műhely“.1 Első pillantásra úgy tűnhet, mintha e mondat stílustörténeti meghatározás lenne: mintha a realista regény feltámadásáról beszélne, arról a pillanatról, amikor az ábrázolás (újra) felülkerekedik a szövegen, az elbeszélés az önreflexión, a látvány a nyelven. Persze nem pontosan erről van szó, Radnóti is gondosan kerüli a realizmus kifejezést, tágabb értelemben, egyfajta nagy epika hagyományába illesztve kezeli Krasznahorkai regényét. Mindenesetre valamiféle felülkerekedésről van szó (mindenfajta értékmozzanat nélkül): a Sátántangó, az ironikus kontextusgyártás vagy az önreflexív próza, azaz az önmagát romboló epika tradícióival szakítva, de azokról meg nem feledkezve, egyfajta világot, univerzumot jelenít meg, többé-kevésbe függetlenedve a megjelenítés módját, a szövegiséget feszítő problémáktól. Ez a speciális helyzet, a regénynek az irodalomtörténeti topográfiában elfoglalt különleges pozíciója teszi lehetővé, hogy az irodalom és a film közötti összefüggéseket és elkülönüléseket kutatva Krasznahorkai és Tarr művének összevetésével levonhassunk néhány elnagyolt következtetést.

Az utolsó dombon Tájkép és tájábrázolás Krasznahorkai László és Tarr Béla Sátántangóiban bővebben

Transzcendencia és valóság Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Andrej Tarkovszkij életműve minden kétséget kizáróan a filmművészet azon monumentális építményei közé tartozik, melyek egyértelmű érvet szolgáltatnak a film művészetjellegéről szóló, szerencsére már réges-rég lezárt vitában. Némi önellentmondás fedezhető fel a fenti mondatban, aminek az az oka, hogy a polémiát éppen Tarkovszkij újítja fel magyarul frissen megjelent könyvében. Félreértés ne essék, az orosz rendező válasza arra a kissé ódivatúnak tetsző kérdésre: “Művészet-e a film?” egyértelműen igenlő. Azonban ez a válasz, legalábbis Tarkovszkij szándéka szerint, eltér minden korábbi – használjuk ezt a némiképp idejétmúlt fogalmat – filmesztétika által megfogalmazott állásponttól. A megörökített idő Tarkovszkij munkásságán belül egy másik út, az “elmélet” útja a film művészet voltának igazolására; arra, amit az első, a “művészet útja” már korábban végérvényesen bebizonyított. Mert az életmű, minden tragikus megszakítottságával együtt – Tarkovszkij ötvennégy évesen, éppen akkor hunyt el tüdőrákban, amikor egy súlyos döntést (az emigrációt) követően igazából kinyíltak előtte a lehetőségek – olyannyira lezárt, egységes és kerek, amelyre kevés példát találunk még a “tekintélyesebb” hagyománnyal bíró művészeti ágak történetében is. Hét nagyjátékfilm – hét teljes univerzum, melyek értékét nehéz lenne megkérdőjelezni. Mind kompozíciójuk zártságát, mind kérdésfelvetéseik monumentalitását tekintve méltán nevezhetők egyetemes érvényű, a klasszikus művészetfogalom minden követelményének eleget tevő műveknek.

Transzcendencia és valóság Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő bővebben