Az utolsó dombon Tájkép és tájábrázolás Krasznahorkai László és Tarr Béla Sátántangóiban

Kiindulópontként fogadjuk el Radnóti Sándornak azt a megállapítását, mely szerint a Sátántangó elsősorban abból a szempontból jelent fordulópontot a nyolcvanas évek magyarországi irodalmában, hogy “a regény tere újra egy […] dúsan tagolt, rétegezett, hierarchizált […] világ, nem pedig tudatállapot, vagy maga az írói műhely“.1 Első pillantásra úgy tűnhet, mintha e mondat stílustörténeti meghatározás lenne: mintha a realista regény feltámadásáról beszélne, arról a pillanatról, amikor az ábrázolás (újra) felülkerekedik a szövegen, az elbeszélés az önreflexión, a látvány a nyelven. Persze nem pontosan erről van szó, Radnóti is gondosan kerüli a realizmus kifejezést, tágabb értelemben, egyfajta nagy epika hagyományába illesztve kezeli Krasznahorkai regényét. Mindenesetre valamiféle felülkerekedésről van szó (mindenfajta értékmozzanat nélkül): a Sátántangó, az ironikus kontextusgyártás vagy az önreflexív próza, azaz az önmagát romboló epika tradícióival szakítva, de azokról meg nem feledkezve, egyfajta világot, univerzumot jelenít meg, többé-kevésbe függetlenedve a megjelenítés módját, a szövegiséget feszítő problémáktól. Ez a speciális helyzet, a regénynek az irodalomtörténeti topográfiában elfoglalt különleges pozíciója teszi lehetővé, hogy az irodalom és a film közötti összefüggéseket és elkülönüléseket kutatva Krasznahorkai és Tarr művének összevetésével levonhassunk néhány elnagyolt következtetést.

Az utolsó dombon Tájkép és tájábrázolás Krasznahorkai László és Tarr Béla Sátántangóiban bővebben